” költőnek is csak félszárnnyal születtem kinek nem jár sem sors sem vállalás mert lekésett már minden vonatot vár rá a csend s az üres állomás “
Posztmodern
Álmaink makulátlan vásznaira posztmodern képet pingál a világ vonat elé lök az újabb reggel elkap a perc és élővé varázsol sebzett ujjakkal ragad át a kínon, és kimenti lelked e szűk időkeretből mit rád szabott a közel és a távol.
Soha
Soha nem lesz csend a szóból
valótlan sem a valóból
igaztalan az igazból
keserűség a vígaszból
Sosem élhetsz szavak nélkül
sosem hallgathatsz el végül
sosem maradsz magad nélkül
kifosztottan, vereségül
Lankadtan is lankadatlan
sosem maradsz megváltatlan
a végén úgyis megváltod
behunyt szemmel a világot
Gyülekező
Szívem pitvarában sokasodó holtak halnak akik vannak, élnek akik voltak gyülekeznek lassan, szemükben a semmi tanítgatnak halkan, hogy kell csenddé lenni kilépni a mából belépni a fénybe belebújni szépen puha öröklétbe
Múlandó
Árnyak zuhannak melléd hangtalan, levélraj lepi sötéten a földet, a csillagok mély kutaknak ölén redőző víznek mélyén elrejtőznek. Ráérsz még megtudni az igazat, fordíts hátat e szép agóniának, a holnapvárás boldog küszöbén adj még esélyt az elköszönő mának
Valahol
Vesztett világunk almafája utánunk int még karcsú kézzel de felcsap rá a gondok árja s szigetnyi csöndje így enyész el A múlt fölött majd összezárul a mindenségnek óceánja s a nyitott könyvlapon kitárul az éden szép nosztalgiája
Ha szembenézel
Ha szembenézel bátran a világgal, a kimondásnak hallgatás az ára. Az alkalom most arra ösztökél, hogy igazaddal támadj rá a mára, és szép tirádát önts a reggelekre, egy tudálékos ész fondorlatát, mely cáfolattal rárohan a csendre, és meg sem várja zavart válaszát. Ha nem mondod ki, hát kimondja más, – a véleményre ellenvélemény -, mely egy oktávval magasabb talán, mert halkan nem közölhető e tény. Az ellenvetésekben ott a szándék, a sértődöttség ősi fegyvere, a szavak éle megsebzi az elmét, s a lélek kicsit megrokkan bele… A kimondásnak büntetés az ára, a szembenézés tehát elmarad, és megtorlás jön minden igazságra… A gondolat, az mindenkor szabad.
Zarándok
A semmi útjain még néha rám köszön ki arra jár és emberbőrbe bújt mert nem vagyunk mi ott sem egyedül mind egy irányba terelget a múlt, van ki beér biccent és elsiet mert lábait még nem sebezte föld s van ki megáll, kezet nyújt szelíden s egy biztos kart még jobbkaromba ölt az emberbőr néha csak jól szabott fess álruha, mi mindent eltakar de kibújik a jó szövet alól az a kis bűn mi annyira zavar… de lesz-e még hozzám ki lehajol s kinek szavában van még szeretet mint zarándok kit felemel a hit s az üdvösséghez végül elvezet.
“Feladtad a leckét! Miközben naponta keresem saját sorsom lényegét és próbálom megérteni miért része az életnek a halál, Te fogod magad és egyszerűen minden eddigi épkézláb válaszomat porrá zúzod. Egy maradt csak, megint újra az, hogy nincs a MIÉRT, csak a VAN. Hogy mi az a VAN? A MARADANDÓ a jelenben hagyott múlt jele, amit Te olyan mélyen véstél be a mindennapok közé, hogy az a teljes létben is olvashatóvá vált. A tehetséged nem sajnáltad, fiatal nemzedékek sorsát tápláltad belőle, akik ezt mindig büszkén vallották. Minőséget szabtál a helyi kultúrának és állhatatos őrzője voltál közös kincsünknek, a magyar nyelvnek. Én most lesütött szemmel vallom be, hogy költészeted csak az első köteted megjelenésekor fedeztem fel és döbbenten olvadtam bele tengerkék soraidba. Fájdalmas felismeréseket fogalmaztál meg a szeretetről, a magányról, az emberségről, az életről és az elmúlásról, mindezt a költészet nyelvén mesterfokon. A verseid zenéltek, szinte dalban beszéltek és habár őszit, de varázslatos színeket festettek mindannyiunk szívébe. Vígasztaló ezekre gondolni és talán kicsit csillapítják is a fájdalmat, de a tényen sajnos nem változtatnak. Elmentél. Egy alkalommal, ihaj jó kedvemben arra kértelek, írj már egy vidám verset. Azt mondtad huncut mosollyal: „Jól van Isti”… Aztán mikor megszületett és elolvastam, felhívtalak és mondtam Neked, hogy mosolynak mosoly, de nem az öröm hírnöke… csak annyit mondtál: „Most erre a mosolyra futotta, de ígérem, majd írok egy másikat is.” Hogy mi mindent hagytál magad után, azt itt most sokan megírják. Én, a nekem írt verseddel búcsúzom Tőled, ami fájdalmasan igaz és aktuális, de közben mosolygok, mert akarom hinni, hogy semmi sincs véletlen, de most ez olyan mosoly, mint amikor „Valami úgy hasítja szét az arcomat mint éles kés a görögdinnye húsát valami ismeretlen sáv…”. | Ligetvári István |
Soha nem lesz csend a szóból…
Kapui Ágota SOHA c. verse | Bakonykuti | A KAPU 2019
TRAFIK KÖR 