Bármi is legyen az építészet, kiegyensúlyozott esztétikai benyomást kell tennie (…) Még sohasem láttam fát, amely esztétikai szempontból rossz vagy hibás lett volna. Ugyanez igaz a tájra is. (Rob Kirer)
A 2013. évi Dabasi Építészeti Kiállítás témája: Építészet és Táj. Olyan kisebb-nagyobb tárgyszerű építményeket vizsgáltunk meg a kiállításra való felkészülés során, amelyek évtizedek alatt maguk is tájképi elemmé váltak, eggyé váltak a környezetükkel, valamint kiszolgálják az ember mezőgazdasági, vagy éppen vízgazdálkodási tevékenységeit. Az építménynek nem az építészeti minőségét vizsgáljuk, hanem a tájba, illetve annak a textúrájában való képi megjelenését.
Az ember hely- és térfoglalása évezredekre nyúlik vissza, és valószínűleg a folyamat nem állítható meg. A táj, ami körül vesz bennünket, és amit mi természetesnek fogadunk el, valójában ember alkotta képződmény. Amikor helyet foglalunk magunknak a természetben, az rendszerint nem úgy történik, mint ahogy az állatok teszik. Az ember civilizált lény, ezért ha helyet foglal magának, akkor a kényelme érdekében mocsarakat csapol le, erdőket szüntet meg, csatornákat épít, növényeket termeszt ezzel teljesen megváltoztatva maga körül a természetes tájat.
A táj megváltoztatásának következő lépcsője, hogy kis tárgyakat, építményeket épít, amelyek kiszolgálják a megváltozott természetes táj új rendeltetéseit. Lőtornyok, kilátók, zsilipek, silók, gádoros pincék mind-mind a táj részeivé válnak és így válik teljesen kulturálttá a körülöttünk lévő környezet.
A Dabas környéki kiskunsági tájra ez fokozottan igaz. Évszázadokkal ezelőtt mocsár és futóhomok váltotta egymást. A mocsarakat lecsapolták, a futóhomokot pedig erdőtelepítéssel kötötték meg. A múlt században még jelentős volt a szőlőtermesztés is, aminek a homokos, kvarcos talaj jó alapot nyújtott; ma már csak néhány név, és az ócsai pincesor emlékeztet a hajdani szőlőtermesztésre.
Dabas, Tatárszentgyörgy és Örkény térségének egyedülálló területe az ősborókás, amelyet a Magyar Honvédség betonépítményei gazdagítanak. A parányi tárgyak a táj részévé váltak az évtizedek során, és szinte eggyé lettek a borókással, annak ellenére, hogy puszta funkcionális megfontolásból kerültek oda. Az építmények formáját, telepítését, anyagválasztását a logika határozta meg, mégis a rárakódott történeti emlékek és érzelmek miatt beépültek a tájba, és főleg az emlékezetbe. A táj olyan, ahogyan elképzeljük, ahogy az emlékeinkben él. Éppen ezért minden hely más és más; mindenki számára mást jelent.
A júliusban leégett ősborókás hamuvá égett növényei, és feketére perzselődött fái valamint a jellegzetes égett szag emlékeztetnek a tűzvészre. Az erdő átalakult, meghalt, de néhány hónap alatt regenerálódik, újjászületik. Néhány hónapig új ingert kaptunk egy természeti katasztrófa miatt. Egyszerre szomorú és különleges látványt nyújt az leégett majd az újjáéledő táj.
Ha a térből kiragadunk egy képet és képzeletben rögzítjük, leképezzük magunkban, majd azt textúraként kezeljük, akkor kis absztrakcióval egy művészeti alkotást hozhatunk létre. A táj képe, ha síkba helyezzük, így is értelmezhető. Ez egy képi szövetet alkot. Nagyon nem is kell elvonatkoztatnunk ahhoz, hogy a hétköznapokban bárhol, bármikor „előhívjunk” egy nagyszerű képet, ami kizökkentve bennünket élménnyel tölti ki a pillanatot. Játék ez, egy nagyszerű szórakozás, ami a holt perceket élővé tudja tenni és mentális állapotunkat karban tartja úgy, hogy közben megtanulunk kommunikálni környezetünkkel.
Ha ezt a látásmódot megtanuljuk, akkor egyszer csak egy „képtárrá” válik közvetlen környezetünk ott és akkor, ahol épp vagyunk. A közösségben élők, ha csak néha így nézik a világot, akkor közelebb kerülnek egymáshoz és az őket körbevevő épített és természetes tájhoz.
A kiállítást megnyitotta: Golda János DLA, építész.
Alkotók: Ligetvári Dorottya, Mészáros Anita, Ligetvári István, Balog Ádám, Oláh Dániel
TRAFIK KÖR 